Lassan, de biztosan elérkezik az a pillanat, amikor betöltöm, betöltjük a 30. életévünket. Bárki bármit mond, ez egy határkő. Olyan, amin nem lehet csak úgy, szó nélkül átsétálni. Sosem izgatott, hogy hány éves vagyok (na jó, időnként egy picit), de most elkezdtem rajta gondolkodni. Ha részarányosan nézzük, eddig minden teljesült, aminek teljesülnie kell (erről majd későbbi postokban). Mondhatni, sínen vagyok. De valahogy mégis félelemmel tölt el ez a kerek szám.
Az első 10 év nagyon hosszú volt, hiszen annyi mindent kellett megtanulni. A második 10 év tele volt felfedezéssel, de még akkor is lassan telt az idő. Most meg, a 3. évtizedben minden olyan gyors volt. Pontosan emlékszem, milyen volt 20 évesnek lenni. Amiről a haverokkal beszélgetünk, mind-mind mintha tegnap lett volna. Pedig van már 8-9 éve. És az idő már csak gyorsabban fog telni? Akkor bele kell húzni, hogy még sok minden beleférjen! Hiszen annyi tervem van még!
És mit látok a kortársaimon? Néhányan már most benne vannak abban a verkliben, amiből nem tudnak kiszabadulni, pedig kéne. Én még próbálom megváltani a világot, a hasonló korúak pedig már régen idomultak a fennálló rendszerhez. Lehet, hogy én is ilyen leszek? Ha igen, akkor mikor és hogyan? Talán ez aggaszt a legjobban. Valahogy a középszer - középszar... Pont annyira jó vagy nem jó, hogy az ember ne csináljon semmit. És ha nem csinálunk semmit, máris jön a mókuskerék.
Nagyanyám mesélte, hogy amikor a háború után kijöttek az óvóhelyről, és végignéztek a szétlőtt Budapesten, dédanyám csak annyit mondott: "Csak azért is túléljük". A következő 10 évre ez lesz a mottóm: bármennyire is húz lefelé az élet, úgy lesz, mint eddig. Csak azért is a jó dolgok lesznek a fontosak, csak azért is a család, a barátok és az elvek lesznek a legfontosabbak. Nincs helye depressziónak, hiszen annyi szép és jó dolog történhet velünk! És ezt be is fogjuk bizonyítani!:)
Csaba
